Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a kínai, illetve a koreai kultúrával. Bölcsészként csekély mértékben tanultunk a nyelvekről általánosságban, és hogy milyen nyelvek léteznek a világunkon: a főbb típusok az izoláló, az agglutináló és a flektáló, valamint a poliszintetikus. 

Azt tudtam már régebben is, hogy a kínai izoláló, ami azt jelenti, hogy egymás mellé pakolnak kvázi szótári szavakat, és ebből áll a mondat, ezt egészítik ki különféle segédszókkal, hangsúly-, és szórendbeli jelekkel, melyek a mondat és a szó jelentését változtatják. Az agglutináló olyan mint a mi nyelvünk, mely ragozással változtatja a szavak jelentését, ez egy ilyen “tapasztásos” módszer, amikor a szótőhöz rakjuk a ragokat, és így kapjuk meg a számot, a személyt, az időt stb. A flektáló olyan mint például a német, hogy a szavak szótövének változtatásával fejezik ki az időt, a számot és a személyt. A poliszintetikus nyelvek elsősorban az indián kultúra jellegzetességei, lényegük, hogy egy-egy szó ugyan abban az alakban is több mindent képes kifejezni és épp ezért akár többféle időt, számot és személyt jelölhetnek.

Tudom, hogy a kínai izoláló, és hogy a koreai agglutináló, bár utóbbin meglepődtem. Úgy tudtam meg, hogy elmentem egy kiállításra, és ott ki volt helyezve a koreai ABC, nekik is vannak magánhangzóik, mássalhangzóik, ezeket jelölik a fura kis betűik és ők is ragoznak. Viszont azt a mai napig nem tudtam, hogy a japán milyen. Bár azért elég összetett a dolog: a japán írás három nagy részből tevődik össze: a kandzsi szóírás, azaz vannak főnevek és igék, ragozatlan formában, ezeket jelölik a kandzsik – egyébként ez a kínai nyelvből maradt rájuk. A kandzsikból rengeteg van.

Egy kínai származású barátomat megkértem egyszer, hogy olvasson el nekem egy random kínai szöveget, melyet egy legyezőn találtam. Számomra azért lett volna fontos tudni, hogy mi áll rajta, mert egy számomra fontos személy hagyta rám halála előtt. A fiú viszont azt mondta, hogy ő ezt nem tudja elolvasni, pedig tudott anyanyelvi szinten kínaiul, és fel is ismerte, hogy a szöveg kínai, és egy versről volt szó, de nem tudta értelmezni, mert állítása szerint nem ismerte azokat az írásjeleket, amik rajta álltak.

A japán nyelv esetében is hasonló a helyzet: rengeteg kandzsi van, és ezeknek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy írni tudjunk japánul, bár a legtöbb esetben a beszéd elsajátítása könnyebben megy, így sok japánul tanuló bár elboldogul szóban, de írni nem tud olyan jól. Egy magas szintű nyelvi vizsgán több mint 6000 kandzsi ismerete az elvárás.

A kandzsi tehát a szó szótári alakja, a fogalmi rész. Ezt követően tapasztják hozzá a hiraganákat, melyek toldalékok, határozószók. Az idegen eredetű szavakat pedig a katakanával jelölik.