A 19. században a lakás számított a legdrágább és legkeresettebb árunak Budapesten. A szegényebb rétegeknek a legnagyobb gondot jelentett a lakhatás. A gyorsan növekvő város nagy problémája volt a lakáshiány. A város lakóinak kis része volt lakástulajdonos, az emberek túlnyomó többsége bérelt lakásban élt. Ez még a tartósan vagy átmenetileg Budapesten tartózkodó főnemesek egy részére, valamint a nem háztulajdonos nagypolgárokra is jellemző volt. Ők a város előkelőbb részeiben épült bérpalotákban az első emeleti, előkelő, nyolc-tíz szobás lakásait bérelték. Ezek a nagy lakások gyakran a bérpalota teljes első emeletét elfoglalták. A módos középpolgárok három-négy szobás lakásokban éltek, melyekben volt dolgozó szoba, ebédlő, hálószobák, és a fogadó. Ezek általában a házak második emeletén kaptak helyet. Azonban csupán az emberek kis része élt ilyen tágas, kényelmes lakásokban. A konszolidáltnak nevezhető kispolgári lakások többsége is mindössze egy-két szobából, konyhából, kamrából állt.